A ketyegő doboz és a sárga levél

Míg a feszültség a negyedik és a harmadik emelet között vibrált, a kapualj nehéz tölgyfa ajtaja akkorát csapódott, mintha a Vászoly utca 6. maga akart volna pontot tenni a szomszédi viszályok végére. Nóra toppant be a lépcsőházba, kalapját a szemébe húzva, mintha csak egy rosszul rendezett kémfilmből lépett volna elő. A ház előtt még egy sötétített üvegű luxuslimuzin motorja durrogott halkan, mielőtt csikorgó gumikkal továbbgördült volna a macskaköveken.
Nóra görcsösen szorított a mellkasához egy szalaggal átkötött, gyanúsan nagyméretű papírdobozt, és próbált átosurranni a földszinti vakfoltokon. Ám a postaládáknál épp logisztikai dráma zajlott. A lihegő postás éppen abban a pillanatban nyomott Máté kezébe egy rikító sárga, tértivevényes levelet – a Bank Hivatalos Követeléskezelőjétől –, amit a lépcsőfordulóból letekintő Balog ügyvéd úr azonnal szakértő, elégedett tekintettel nyugtázott.
– Csak egy kis apróság a banktól, Mátéka! – kurrantotta el magát a postás olyan hangerővel, ami még az első emeleti falakon is áthatolt.
Nóra, kihasználva a postási magánszámot, megpróbált feloszonolni a lépcsőn, de a dobozából halk, ritmikus ketyegés – vagy inkább egy nagyon rosszul beállított elektronikus berendezés zúgása – hallatszott ki. A kint várakozó rendőrautó kék fénye a lépcsőházi ablakon át épp rávetült Nóra zaklatott arcára. Amikor észrevette, hogy a második emeleten Dániel áll a résnyire nyitott ajtóban, és sápadtan néz le rá, Nóra hirtelen megtorpant.
– Ez nem az, aminek látszik! – sziszegte Nóra a semmibe, miközben a gyanús csomagot kétségbeesetten próbálta a kabátja alá gyömöszölni.