A kényszerhelyzet ultimátuma

Sárga villogó fény derengése vetült át a kapualj opálos üvegén, amint a bejárati ajtó nyikorogva kitárult. Fekete Zoltán, a közös képviselő lépett be a lépcsőházba, mögötte két láthatósági mellényes katasztrófavédelmissel. Az ellenőrök nagyteljesítményű halogénlámpái azonnal végigpásztázták a sötétbe borult folyosót, éles fénysugárba vonva a dohos szuterénlépcsőn dermedten álló Ricsit és a csörrenő dobozait.
– Mi folyik itt, Fekete úr? – dörrent meg az egyik hatósági ember hangja, miközben a kezében lévő gázérzékelő műszer aggasztó ütemben sípolni kezdett a nyirkos levegőben. – Égett szigetelés szaga és gázszivárgás egyszerre? Ez az egész épület egy ketyegő bomba!
Fekete Zoltán arca hamuszürkévé vált a vakító fénypásztákban. Ricsi kihasználva a pillanatnyi zavart, próbálta visszahúzni a rekeszt a szuterén homályába, de a jegyzőkönyvvezetést már nem lehetett leállítani. Ekkor a félemelet korlátjánál megjelent dr. Balog Henrik. Az ügyvéd jéghideg eleganciával igazította meg az öltönyét, mintha a sötétség és a fojtogató füst szaga meg sem érintené.
– A törvény értelmében, közös képviselő úr – szólalt meg Balog halk, kimért hangon –, ha a hatóság életveszélyessé nyilvánítja a házat, az azonnali kényszerfelújítást jelent. Vagy holnap reggelig kiírja a lakónkénti milliós rendkívüli befizetést, vagy elrendelik az épület teljes kiürítését.
Fekete úr remegő kézzel nyúlt a felé nyújtott hivatalos papírért. Bálint a fal tövében állva érezte, ahogy a csapda rázárult a házra: a lakók többségének ez a biztos bukást jelentette.