A barna boríték tarifája

Fekete Zoltán csuklója úgy forgott a jegyzőkönyv felett, mint egy elromlott villanyóra, Bálint pedig kihasználva a hatósági lámpák vakító, kaotikus fényét, megpróbált nesztelenül felosonni az első emeletre. A menekülési útvonalát azonban a hatvanas évek óta rendületlenül álló, szárazra korhadt korlát mögül egy ismerős, virágmintás otthonka takarta el. Erzsi néni tűnt elő a homályból, mint egy precíziós szellemalak, aki nem az éterből, hanem a lakónyilvántartásból táplálkozik.
– Hová ilyen szaporán, Bálintka? – suttogta az öregasszony, miközben meglepően acélos marással ragadta meg a férfi dzsekijének ujját. – A tűzoltók majd teszik a dolgukat, de nekünk van egy sokkal égetőbb kis elszámolnivalónk.
Bálint nyelt egy nagyot, miközben Erzsi néni a köténye zsebéből lassan előhúzott egy vastag, gyűrött barna borítékot. A papír sarka megkopott az évek során, de a benne lapuló információk súlya láthatóan megemelte a folyosón a légnyomást.
– Ha Fekete úr holnap kiírja azt a milliós tételű rendkívüli befizetést, te fizetsz először – hajolt közelebb Erzsi néni fojtott, sziszegő hangon. – Különben Enci még a reggeli kávéja előtt megtudja, pontosan kik szuszognak dr. Szabó rendelőjének a hátsó szobájában. Erikát és a picit biztosan nagyon érdekelné, ha Enci átmenne nekik tálalni egy kis szomszédosi jóindulatot.
A földszinti rendelő ajtaja ekkor résnyire nyílt, és dr. Szabó András lesett ki remegő alsó ajakkal, mint aki egyszerre várja a megváltást és a végrehajtókat. Bálint érezte, ahogy a fojtogató gázszagnál is gyorsabban szorul a hurok a nyaka körül: ebben a lépcsőházban a titkok ára lényegesen gyorsabban emelkedett, mint a közös költség.