A kapzsi sötétség

A zseblámpák vakító fénypászmái élesen vágódtak át a sűrű sötétségen, ahogy a földszintről a rendőrök nehéz léptei megindultak felfelé. Bálint ösztönösen hátralépett a korláttól, elszántan szabadulni próbálva a csapdából, de az első emeleti pihenő sötétjében hirtelen egy száraz, csontos kéz markolt a kabátujjába. Vincze Erzsi néni lépett ki a homályból, tekintete még a vakító feketeségben is fojtogató volt.
– Hová olyan sietősen, Bálintka? – sziszegte az öregasszony olyan halkan, hogy a lenti zűrzavarban csak a férfi hallhatta. Köténye zsebéből lassan húzta elő a vastag, gyűrött barna borítékot, és végighúzta a hüvelykujját a lezárt papírszélen. – Enci odaát már gyanakszik, Erika meg odalent várja a választ az ultimátumára. Ha nem úgy táncolsz, ahogy én fütyülök, ez a boríték még ma este a lány kezébe kerül. És pontosan tudod, mi van benne: a csecsemő zárójelentése meg az eltitkolt apasági számlák.
Bálint dühhel és tehetetlenséggel szorította ökölbe a kezét. A félelem gombócként fojtogatta a torkát; pontosan látta, hogy Erzsi néni hálójából nincs kiút. A házban minden rés és titok az öregasszony szekrényébe vezetett, és ez a zsarolás az áramszünet leple alatt vált a legveszélyesebbé.
Fenn, a harmadik emelet felől hirtelen dörömbölés törte meg a lépcsőházi feszültséget: lakók gyűltek a Főtörzs ajtaja elé, ahonnan a hirtelen kiáramló huzatban összetéveszthetetlenül felhőződött Etelka édeskés, drága parfümjének illata. Ám Bálint számára a világ leszűkült a zizegő barna borítékra és Erzsi néni jéghideg mosolyára.
– Egy órát kapsz, hogy elrendezd – suttogta az öregasszony, majd nesztelenül visszahúzódott a homályba, épp mielőtt a járőrök éles fehér fénye elárasztotta volna a lépcsőfordulót.