A kapcsolótábla előtt

A vaksötétben felcsattanó női sikoly jéggé fagyasztotta a vért a gangon állók ereiben. Szabó doktor szorongatott orvosi táskájával a téglafalhoz lapult, miközben Erzsi néni reszkető kézzel tapogatózott a korlát hideg vasán. A félemeleti gépészeti fülke felől szaporázó léptek visszhangoztak: Bordás professzor apró zseblámpájának sárgás, imbolygó fénysugara hasított a feketeségbe.
– Mit művelt, professzor úr?! – harsant fel Bálint fojtott, feszült hangja a lépcsőfordulóból. A fiatal biztonsági őr két fokot átugorva termett az idős ember előtt, tekintetében nyers indulattal. Lent a szuterénben valaki megsérülhetett, és Bálint torkát szorongatta a pánik: pontosan tudta, ki tartózkodott odalenn a sötétben. – Azonnal kapcsolja vissza!
– Túlterhelés volt! Fizikai képtelenség lett volna így hagyni! – védekezett Bordás, de a hangja elcsuklott, ahogy megérezte a fiatalabb férfi fenyegető közelségét. A lámpafény imbolygó körében az idős professzor arcára kiült a puszta rettegés. – R egyenlő U per I! Hát nem értik? Ha nem lépek, az egész ház porig ég!
– Maga elment az eszétől! A sötétben valaki elesett odalenn! – visította Erzsi néni a korláthoz tapadva, míg a vak homályban Szabó doktor nesztelenül hátrálni kezdett a saját rendelője felé, kihasználva a kaotikus pillanatot. Bálint megragadta Bordás kabátjának hajtókáját, a gépészeti szekrény fém ajtajához szorítva a rettegő öregembert, miközben a szuterén mélyéből újabb fojtott jajgatás szűrődött fel.