A házirend szorításában

Dániel ajtóján túl, a második emeleti folyosó sötétedő csendjét határozott, kimért léptek zaja verte fel. Fekete Zoltán golyóstolla élesen kattant a műanyag felírótáblán, ahogy a közös képviselő végigmérte a kövezet szélén felejtett, összelapított kartondobozokat és egy ottfelejtett szerszámosládát. Az ötvenkét éves férfi arca olyan volt, mint a száraz gipsz; semmilyen felindultság nem látszott rajta, csak a bürokrácia szilárd, hajthatatlan szigora.
– Házirend 14-es cikkely: tűzrendészeti útvonal eltorlaszolása – mormolta Zoltán, miközben gépies mozdulattal tépett le egy sárga szélű, öntapadós figyelmeztetést a tömbjéből, és nyomta rá a falra. Nála a legkisebb hanyagság sem maradhatott megtorlatlanul; a felújítási alap és a szabályok sérthetetlensége jelentette az egyetlen védőpajzsot a saját magánya körül.
Kissé távolabb, az első emelet félhomályos sarokajtója mögött Erzsi néni figyelte a jelenetet a kukucskálón át. Bár Zoltán buzgósága gyakran bosszantotta az öregasszonyt, most elégedetten nyugtázta a szigort. Tudta, hogy amíg a közös képviselő a folyosói papírdobozokkal van elfoglalva, ő nyugodtan mozgathatja a szálakat a háttérben, kihasználva Tormai főtörzzsel való kapcsolatát Ricsi védelmében.
Fekete Zoltán kopogtatás nélkül lépett tovább a következő ajtóhoz, és a tenyerével élesen ráütött a fa burkolatra. – A lakóközösségi rendbontásért járó tízszázalékos pótdíjat a következő havi közös költséghez csatolom! – jelentette ki a sötét folyosón. A zár túloldalán összekuporodó Dánielnek elakadt a lélegzete, azt hitte, az ő névtelen zsarolója áll a küszöbön, de Zoltán csak a fizikai világ apró hibáit látta, vakon a falakon átcsapó digitális veszélyre.