A földszinti csapda

A földszinti kapualjban, a kopott postaládák árnyékában Enci éppen az üres rekeszébe nyúlt, amikor Erzsi néni jelent meg a lépcsőfordulóban. Az öregasszony átható pillantása elől nem lehetett kitérni; a ház lakói úgy keringtek egymás körül a szűk térben a közös költség és a felújítás körüli feszültségben, mint a kelepce foglyai.
Mielőtt azonban egyetlen szó is elhangozhatott volna közöttük, a lépcsőházi csöndet éles gyereksírás és szapora léptek zaja törte meg. Erika futott le az emeletre vezető lépcsőn, mellkasához szorítva a pólyába csavart csecsemőt. Arca a dühtől és a kétségbeeséstől eltorzult, tekintete egyenesen Dr. Szabó András földszinti magánrendelőjének kopott faajtajára szegeződött. Bálint lihegve rohant a nő nyomában, de már későn: Erika besiklott a kinyíló ajtón, a háziorvos pedig határozott mozdulattal fordította el a kulcsot a zárban, kizárva a biztonsági őrt.
– Engedj be, doki! – dörömbölt Bálint a matt üvegablakos ajtón, miközben a homlokán megizzadt a bőr.
Odabent Dr. Szabó a falnak támaszkodó, ziháló Erikára pillantott, majd a zárószerkezethez lépve halkan, de jéghideg céltudatossággal szólt ki a résen. Az orvos kezében remegett a kulcscsomó, de a szemeiben a sarokba szorított szerencsejátékos elszántsága égett.
– Ha egyetlen hangot is kiadsz, Bálint, kinyitom az ajtót, és behívom Encit meg a fél házat – sziszegte a doki. – Balog Henrik holnapig adott haladékot a kártyaóvadékomra. Kifizetsz helyettem, vagy az egész lépcsőház megtudja, kik vagytok ti Erikával, és kinek a gyereke sír a rendelőmben.
Bálint ökle a levegőben meglendült, de a fenyegetés súlya alatt erőtlenül hullott vissza a combja mellé.