A hatósági ultimátum — más fényben

Dániel óvatosan ereszkedett le a vaksötét lépcsőn, miközben a földszintről erős, sárgás fénycsóvák hasítottak a levegőbe. A kapualjban nem az áramszünet megszokott csöndje fogadta, hanem fojtott, éles szóváltás. A katasztrófavédelem két egyenruhás ellenőre nagy teljesítményű lámpákkal vizsgálta a kiégett villanyóra-szekrényt, miközben Fekete Zoltán izzadt homlokkal, remegő kézzel próbált eléjük tartani egy kopott dokumentummappát.
„Uram, ez nem bürokrácia kérdése! A pincei gázszag és az elszenesedett fővezeték közvetlen életveszély” – csattant fel az ellenőr, majd egy piros szélű jegyzőkönyvet nyomott a közös képviselő mellkasának. „Két opciójuk van: harminc napon belül kifizetik és elindítják a teljes kényszerfelújítást, vagy jövő héten kiüríttetjük a házat, és hivatalosan lakatlanná nyilvánítjuk az épületet.”
A kapu mellett hűvös eleganciával várakozó Dr. Balog Henrik halvány, éles mosolyra húzta a száját. „Ugye mondtam, Zoltán? A társasház fizetésképtelen. A lakók többsége nem tudja letenni a többmilliós rendkívüli célbefizetést. A végrehajtási felvásárlás az egyetlen kiút” – lépett közelebb az ügyvéd, hangjában kimért diadallal.
Dániel kikerülte a szuterén lépcsőjénél dühösen káromkodó Székely Ricsit, és az árnyékban meglapulva odaért a postaládákhoz. A lakásának rekeszéből egy vastag, barna boríték csúszott a tenyerébe, amelyre fekete filccel csupán egyetlen nyomasztó számsor volt ráírva.