A hatósági ultimátum (8)

A kapualj felől éles, sárga fényvillanások törték meg a lépcsőház sötétjét. Nem a hálózat tért vissza, hanem a Katasztrófavédelem és az építésügyi hatóság nagyteljesítményű zseblámpái pásztázták végig a málló vakolatot és a koromfoltos elosztószekrényt. Fekete Zoltán, a közös képviselő szorosan összekulcsolt kézzel állt a szikrázó falak tövében, miközben a két egyenruhás hivatalnok lépten-nyomon jegyzetelt.
Székely Ricsi a szuterén lépcsőfordulójában azonnal megtorpant, és halk szitkozódással húzódott vissza a homályba. Pontosan tudta, ha a hatóság emberei lemennek a szuterénbe, a csomagtartóból árult csempészárunál lényegesen nagyobb bajba kerül. A korlát árnyékában Dr. Balog Henrik állt: a kényszerárverező ügyvéd jéghideg nyugalommal, karba tett kézzel figyelte a drámát, mintha csak a saját terve beérésére várna.
„Az épület hálózata életveszélyes, a pincében terjengő gázszag pedig azonnali intézkedést követel” – jelentette ki a vezető ellenőr, szigorú hangon átnyújtva a sárga jegyzőkönyvet Zoltánnak. „Két út áll a társasház előtt. Vagy azonnal elindítanak egy rendkívüli, csillagászati összegű kényszerfelújítást, amit a lakóknak napokon belül ki kell csengetniük, vagy az épületet lakatlanná nyilvánítjuk, és mindenkit kilakoltatunk.”
A fojtogató csendben Zoltán sápadtan meredt a papírra. Tudta, hogy a lakók zöme képtelen lenne kifizetni a ráeső milliót, és Erzsi néni eltűnt kockás füzete – a ház titkos adósságlistájával – sem nyújthatott már fedezetet a fenyegető összeomlás ellen.