A hatósági ultimátum (7)

Nehéz léptek visszhangoztak a függőfolyosók vaskos kőkorlátai között. A katasztrófavédelem két sárga mellényes ellenőre kísérte Fekete Zoltánt le a sötét pincelépcsőfokokról. A belső udvar párás, kora esti csendjében a lakók ablakai mögött néma szemek követték a menetelést: mindenki tudta, hogy a gázszag és a kiégett villamoshálózat nem maradhat következmények nélkül.
„Nem halasztható tovább, Fekete úr” – jelentette ki az idősebb ellenőr, miközben a pecsétes jegyzőkönyvet a közös képviselő remegő kezébe nyomta. „Az épület jelenlegi állapota közvetlen életveszélyt jelent. Két opciójuk van: vagy negyvennyolc órán belül elindítják az azonnali kényszerfelújítást a rendkívüli céltartalékból, vagy holnapután reggel pecsét kerül a kapura, és a hatóság lakatlanná nyilvánítja a házat.”
Fekete Zoltán elfehéredett arccól meredt a papírra. Az első emeleti korlátnak feszülve dr. Balog Henrik fagyos, kiszámított tekintetén most először ütött át a tiszta pánik: ha kiürítik az épületet, az adósok feletti szorítása és az áron aluli ingatlan-játszmái egyetlen csapásra megsemmisülnek. Pár lépéssel odébb dr. Bordás András rekedten, szorongva mormolta maga elé: „R = U/I, megmondtam... a túlterhelés kivégezte a hálózatot!” Köves Dezső bá pedig a nyolcas lakás ajtórésében szorította magához a kilincset, hátha a hamis okiratai sem védik meg a kilakoltatástól.
A kapualjban, ahol Ida éppen a Miri Csemege tiszta portálját rendezgette, szinte megállt a levegő. Fekete úr elfojtott hisztériával fordult a gang felé: az ultimátum visszaszámlálása elindult, és a lakók elkerülhetetlenül a végső összeomlás szélére sodródtak.