A fojtogató visszaszámlálás

Dániel elhúzódott a II. emeleti korláttól, visszalépett félhomályos lakásába, és magára zárta a dupla zárat. A lépcsőházból idáig hallatszott Fekete Zoltán kétségbeesett hangja, miközben a közös képviselő tehetetlenül körbejárt az udvaron a lakókat felbolydítva. Dániel tenyere nyirkos volt a feszültségtől. A zsebében ekkor élesen megrázkódott a telefon.
A kijelzőn egy ismeretlen számról érkezett üzenet villant fel: „A tegnap esti adatmásolás nem maradt észrevétlen. 48 órád van megfizetni a hallgatást, különben a hatóság nemcsak a villanyt kapcsolja le.” Dániel gyomra görcsbe rándult. Kényszeresen nyomkodta a kijelzőt, de a küldő azonosíthatatlan maradt. A tegnap éjszakai titkos lépése – amellyel ki akart törni a kilátástalanságból – most halálos csapdává vált.
A folyosón eközben szaporázódtak a halk, feszült léptek. Lívia szorosan megragadta lánya, Marietta karját a tizenkettes lakás előtt.
„Istenem, Marietta... ha lepecsételik a kaput, hova megyünk?” – suttogta reszketve az ápolónő. Marietta némán intett, próbálta leplezni saját rettegését, miközben a szemközti ablak felé pillantott, ahol Ottó árnyéka tűnt fel.
Egy emelettel feljebb Molnár Máté sápadtan támaszkodott a korlátnak, az elszabaduló törlesztőrészletek terhe alatt roskadozva. A házra nehezedő pánik fojtogató volt, Dániel pedig a sötét szobában állva tudta: az ő visszaszámlálása sokkal könyörtelenebb.