A hatósági ultimátum (12)

Dániel érezte, ahogy a hideg futkos a hátán. Erzsi néni szavai, a titokzatos SMS, a sötét lépcsőház, mind egyetlen fojtogató hálóvá fonódtak. A Karesz ajtaja előtti dühödt tömeg zajából is ki hallatszott a gitár erősítőjének maradványai körül morajló feszültség, de Dániel figyelmét valami sokkal fenyegetőbb kötötte le. A folyosó sötétjéből egy mély, zengő hang érkezett, amely elnyomta Lugosi Jenő operaáriáját is. „Vaszoly utca 6! Katasztrófavédelem! Építésügyi Hatóság! Kérem, szíveskedjenek ajtót nyitni!” – harsogta egy basszus, amit egy másik, szigorú, hivatalos hang követett. „Lakossági bejelentés érkezett a gázszivárgásról és az életveszélyes elektromos hálózatról. Közös képviselő, Fekete Zoltán, ha hallja, azonnal jöjjön ki!”
A lincshangulat egy pillanat alatt elpárolgott. A lakók döbbenten fordultak a hang irányába. Az addigi belső feszültség, Karesz erősítőjének tragédiája hirtelen jelentéktelennek tűnt a külső, hivatalos fenyegetés súlya alatt. Balint, aki eddig az ajtaja résén át kukucskált, most hátrább húzódott, arcán pánik. Dr. Balog Henrik, a 10-es lakás kényszerárverező ügyvédje, szintén beljebb rezzent. Ismerte a hatóságok működését, és tudta, hogy ez nem egyszerűen egy felszólítás. Ez a vég kezdete lehetett. Dr. Bordás András, aki még mindig a „R = U/I” mantráját mormogta, most elhallgatott. Szemeiből elszállt a nosztalgikus düh, helyette tiszta félelem ült ki rá. Enci, aki addig Dániel mellett remegett, most felkapta a fejét, és szaggatottan kérdezte: „Mi ez? Kilakoltatnak minket?” Dániel nem tudott válaszolni. A belső és külső fenyegetések egy spirálba húzták, ahol a tegnap esti titok, az SMS és a hatóságok kivonulása összefonódott. A ház most nemcsak fülelt, hanem ítélkezett is.
A bejárati ajtó felől léptek közeledtek, nehéz bakancsok csattogása verte fel a sötétet. Zseblámpák fényei cikáztak a lépcsőházban, feltárva a repedéseket a falakon, az elhanyagolt vezetékeket, mintha egy láthatatlan kéz hirtelen a legrejtettebb hibákra mutatott volna rá. A gázszag, ami eddig csak halványan, a háttérben kísértett, most mintha felerősödött volna, nyomasztóan terjengett a levegőben. A hivatalos formaruha viselői megálltak a földszinten, tekintetük a lépcsőforduló felé siklott, ahol a legtöbb lakó torlódott. Fekete Zoltán, a közös képviselő, aki a negyedik emeletről jött le, próbálta összeszedni magát. Hangja reszketett, miközben azt mondta: „Tisztelt uraim, kérem, mondják el, mi a baj… ez egy kisebb technikai probléma volt, Karesz erősítője…”
Az egyik hivatalnok, egy testes, őszülő férfi, flegmán legyintett. „Karesz erősítője? Közvetlen életveszély, uram. A pincéből jelentős gázszivárgásról érkezett bejelentés, és az elektromos hálózat állapota is katasztrofális. Nem egy kisebb technikai probléma. Ez az épület jelenleg alkalmatlan a lakhatásra. A jegyzőkönyvet már felvettük. Két lehetősége van a társasháznak: vagy azonnal elindítanak egy kényszerfelújítást, aminek a költsége csillagászati lesz, vagy az épületet holnap reggel lakatlanná nyilvánítjuk, és mindenkit kilakoltatunk.” A mondat súlyosan lógott a levegőben, mint egy kivégzési parancs. A lakók egy emberként némultak el. A félelem tapintható volt, és az arcok egymásra szegeződtek, keresve a felelőst, a kiutat. A veszközgyűlés, amiről eddig csak suttogtak, most elkerülhetetlen valósággá vált, és az idő vészesen fogyott.