A háló szorítása

Bálint zsebre vágta a szétgyűrt leleteket, és visszalépett a forduló sötétjébe, kikerülve a közeledő Balog Henrik éles pillantását. A kényszerárverező ügyvéd kimért léptekkel haladt el a rendelő ajtaja előtt, mit sem törődve a homályban lapuló alakkal. Bálint torka kiszáradt, a szíve a fülében kalapált, ahogy a lépcsőfokokat kapkodva szedve sietett fel az első emelet felé. Tudta, hogy az időzítő ketyeg: alig hatvan perce maradt, mielőtt Szabó orvos eladja őt Balognak, vagy kitálal Encinek.
A gang sarkában azonban egy törékeny, sötét sziluett állta útját. Erzsi néni botjára támaszkodva várt rá a félhomályban, mintha maga a sötétség formázta volna meg az idős asszony szikár alakját. Lassan felemelt egy vastag, megfakult barna borítékot, amelyet eddig a köténye zsebében rejtegetett.
– Ne siess annyira, Bálint – szólalt meg az öregasszony halkan, de fojtogató határozottsággal. – Látom a szemedben a pánikot. Azt hiszed, csak Szabó doki tartja a markában a sorsodat?
Bálint megállt, hátát a nyirkos falnak vetve. Erzsi néni bütykös ujja éles szögben mutatott a borítékra.
– Ebben minden benne van. A neved, az adósságaid, meg az a gyermek, akit Erikánál hagytál. Ha nem szerzed meg nekem a sógorom régi adásvételijét még ma éjjel, ez a boríték Enci kezében köt ki. És elhiheted, ő nem lesz olyan elnéző, mint én.
A lépcsőház alsóbb szintjeiről Ricsi káromkodása és Tormai főtörzs erélyes hangja visszhangzott, de Bálint számára a külvilág teljesen megszűnt. Csak a barna boríték élei látszódtak a derengő fényben, és az összecsapó hullámok, amelyek végleg elnyeléssel fenyegették.