A hallgatás ára a földszinten

Bálint nem törődött tovább a másodikon suttogó Zsófiával, sem a sarokban gubbasztó ex-légióssal. A lépcsőház alsó fordulójából üvegtörékeny, éles gyereksírás vágott végig a hideg folyosókon. A korláton áthajolva megpillantotta Erikát, aki zilált hajjal, egy vastag, kék mintás takaróba burkolt csecsemőt szorítva magához rontott be a földszinti magánrendelő ajtónyílásán. Bálintnak megállt a szívverése; a kulcsait zsebre vágva, tompa puffanásokkal vetette le magát a lépcsőfokokon.
Mire leért a koptatott kőlapokra, a rendelő nehéz, barna ajtaja már záródott. Erika bentről zokogott, a sötétített üvegen át csak a sziluettje látszott, amint Dr. Szabó András íróasztala felé hátrál. Bálint rácsapott a kilincsre, de a zár fémes kattanással fordult el előtte. Odabentről az olcsó arcszesz és a fertőtlenítő fojtogató keveréke szivárgott ki a kulcslyukon keresztül.
– Nyisd ki, András! Erika, gyere ki onnan! – dörömbölt Bálint, miközben a torkában lüktetett a pánik. A gang felett Erzsi néni ajtaja is megmozdult, a gyanakvás hálója feszült a fejük felett.
A rendelő üvegén túl megjelent a háziorvos zilált alakja. Szabó arca szürke volt az adósságoktól és az átdolgozott, kártyázással töltött éjszakáktól. Nem nyitotta ki az ajtót, csak résnyire fordította el a belső láncot, hogy a hangja kiszűrődjön.
– Balog Henrik ma este ráteszi a kezét a praxisomra, Bálint – sziszegte a doki, szemeiben a sarokba szorított szerencsejátékos tébolyult fényével. – Vagy megszerzed a pénzt, amivel tartozom neki, vagy Enci még ma megtudja, kit rejtegetsz itt lent. A döntés a tiéd, de az óra ketyeg.