A haladék ára

A lépcsőházi felzúdulás morajlása még el sem ült a közgyűlés helyszínén, amikor Bálint megpróbált észrevétlenül felosonni a másodiki forduló felé. A hátán érezte a hideg verítéket; a házat fenyegető katasztrófa eltörpült a saját életét szétfeszítő rettegés mellett. Ahogy elérte az első emeleti gang sötétebb kanyarját, egy apró, feketébe öltözött alak lépett ki az ajtó árnyékából. Vincze Erzsébet mozdulatlanul állt ott, meggörnyedt kezében a hírhedt, vaskos barna borítékot szorongatva.
„Nem szaladhatsz el mindig, Bálint” – sziszegte az öregasszony, hangjában jéghideg elszántsággal. A szája szélén elégedett mosoly bujkált, ahogy a boríték éles sarkát megkocogtatta a vaskorláton. „Enci még úgy tudja, a huszonnégy órás szolgálatban vagy éjszakánként. Mit szólna hozzá, ha megtudná, hol töltöd a váltásokat? Erika és az a szegény kisbaba megérdemelné a figyelmet... és a te hozzájárulásodat is.”
Bálint torka összeszorult, a szemeit le sem tudta venni a sárgás papírról. „Erzsi néni, kérem... most nincs egy fillérem sem, a ház kényszerfelújítása mindent visz!” – suttogta kétségbeesetten, de a hangja elcsuklott.
A szomszédos lakás félig nyitott ajtaja mögül ekkor kizűrözött Dr. Bordás András kántáló hangja, amint Etelkát oktatta: „...ha Nikola Tesla nem intézte volna nekünk a váltóáramot, most az egész ház a sötétben tapogatózna!” Eközben a félhomályos lépcsőforduló aljában Tormai főtörzs igazította meg a zakóját gyanúsan sietve, mielőtt elosont a sötétben.
„Két napod van, Bálint” – lépett egyet közelebb Erzsi néni, teljesen figyelmen kívül hagyva a folyosó zörejeit. „Vagy kifizeted a jussomat, vagy a boríték tartalma még péntek előtt Enci kezébe kerül.”