A gyertyafény vallomása

Miközben a feldühödött lakók dörömbölése visszhangzott a folyosón, a sötét lépcsőfordulóból egy gyertya imbolygó, meleg fénye derengett fel. Bezerédi Melinda lépett elő a homályból, finom selyemköntösét szorosan magára vonva a hűvös huzatban. Nem a Karesz ajtaját ostromló tömegre figyelt; tekintete egyenesen a korlátnak szorított Bálintra tapadt. A lökdösődés közepette odalépett hozzá, s ujjai közül egy régi, gyűrött szélű fényképet csúsztatott a gyertya lángja elé.
– Ezt magyarázd meg, Bálint! – sziszegte Melinda, hangjában elfojtott indulattal. A képen a néhai Bezerédi Ferdinánd állt büszkén Erzsi néni mellett, míg előttük Bálint és Enci feszengtek gyermekként, mintha egyetlen, elfeledett család tagjai lennének.
Bálintnak elakadt a lélegzete, miközben Erzsi néni a sötét sarokból, mint egy lesben álló ragadozó, elégedetten figyelte a jelenetet. Szilágyi Marika, aki zseblámpájával próbált utat törni a dühös szomszédok között, hirtelen a vitatkozókra irányította a fényt. A sugár épp Melinda kezére és a sárgult fotóra esett. Marika szeme kikerekedett, azonnal felismerve az arcokat a megsárgult papíron.
– Te jó ég, hát mégis igaz a pletyka? – suttogta Marika, miközben a tömeg moraja és a folyosón terjengő égett szag fojtogató feszültséggé sűrűsödött körülöttük. Az ex-légiós dühösen morogva lökött arrébb egy hátráló lakót, miközben a lépcső aljáról egy új, fenyegető árnyék vetült a falra.