A gang néma tanúja

A hatósági egyenruhák sötét sziluettje lassan elnyelődött a földszinti homályban; Fekete Zoltán lehorgasztott fejjel, megsemmisülten követte az ellenőröket, ahogy ma már sokadszorra próbálta menteni a menthetőt a széteső házban. A folyosókon dermedt csend támadt, amit csak a túlterhelt villanyórák baljós, ütemes zümmögése tört meg.
Dániel lassan kiengedte a kilincset, és óvatosan kilépett a korláthoz. A gyomra görcsbe rándult a ránehezedő kettős nyomástól: a kényszerkiürítés réme és a telefonjára érkezett, zsaroló hangfájl egyszerre fojtogatta. Ekkor halk ajtónyikorgás törte meg a némaságot az első emeleten.
Erzsi néni lépett ki a gangra, kopott, otthonka fölé vett kötött kardigánjában. Léptei megfontoltak, nesztelenek voltak, éles tekintete azonnal megtalálta Dániel zaklatott arcát. Az idős asszony nem úgy festett, mint akit megrémített a hatóság huszonnégy órás ultimátuma; ő évtizedek óta a rácsok mögül figyelte a ház lassan rohadó szövetét.
– Dániel fiam – szólította meg halkan, szinte egy aggódó pótanyanéni gyengédségével, miközben sűrű pillantása a fiatalember megdermedt alakjára tévedt. – Látom a félelmet a szemedben. De ne a bürokratáktól félj. Tegnap éjjel, amikor a szuterén felől az a fojtott zörej jött, láttam a színész urat, a Várkonyit. A kapualj árnyékában lapult a telefonjával, és épp valakinek a te hangodat utánozva suttogott a készülékbe...
Dániel hátrált egy lépést, hátán végigfutott a hideg. Erzsi néni aprót bólintott, ajkán halványszürke, sokatmondó mosoly bujkált, majd gondosan bezárta maga mögött a vastag faajtót.