A folyosói csapda

Bálint szinte menekülve szedte a lépcsőfokokat felfelé a homályos lépcsőházban, kezében az Erzsi néni által rásózott orvosi igazolással és a gyanús, receptköteles borítékkal. A szíve a torkában dobogott; a papír éles sarkai mereven szúrták a tenyerét. A másodikon, a sötétedő gang árnyékában hirtelen egy törékeny alak lépett elő. Erika volt az. Az arca kísértetiesen sápadt volt a derengő neonfényben, ujjait görcsösen kulcsolta össze a kabátján, pontosan ott, ahol a terhessége első biztos jelei már láthatatlanul is mindent megváltoztattak.
– Bálint, mi történik odalent? – suttogta a nő, és a hangja a rémülettől elcsuklott. – Láttam a rendőrautót az utca végén. Ha kiderül... ha a cégnél megtudják, hogy miattam vagy itt, és hogy mi... elveszítjük az állásunkat. Mindent.
– Hallgass! – sziszegte Bálint, miközben gyanakvón nézett hátra a lefelé vezető lépcsőre. Az irodai flört könnyed, kávéillatú világa végleg elillant; most a karrierjük, a megélhetésük és a születendő gyermekük jövője egyszerre forgott kockán. – Dr. Szabó is itt van odalent, teljesen szétcsúszva. Valaki lakossági bejelentést tett a hatóságnak. Ha a rendőrség összeköti a rendelőt ezekkel a borítékokkal, minket is magukkal rántanak.
A folyosó mélyéről, a sötét sarkok egyikéből hirtelen egy rekedtes, fojtott suttogás visszhangzott, ami kísértetiesen hasonlított Erzsi néni hangjára: „Zoltán ma is körbejárt a házban, mindent látnak...” Bálint hátán felállt a szőr, de nem látta a sötétben megbúvó Várkonyit, aki elégedett vigyorral az arcán engedte le a kezét. Erika zokogva szorította meg Bálint kabátját. Az idő fogyott, a háló pedig kérlelhetetlenül szorult a nyakuk köré.