A folyosó őre

Bálint tehetetlen dühében lassan bólintott a zsaroló orvosnak, majd hátra sem nézve, szaggatott lélegzettel lépett ki a rendelő nyikorgó ajtaján, sorsára hagyva a sarokban kuporgó Erikát a csecsemővel. A folyosó hűvös félhomálya sem hozott enyhülést; a falak közül még mindig áradt a feszültség, a kapualj felől pedig behallatszott a rendőri intézkedés távoli zaja. Bálint a kopott korlátba kapaszkodva próbált levegőhöz jutni, amikor a lépcsőforduló árnyékából nesztelenül előlépett Vincze Erzsébet.
Az öregasszony kezében egy vastag, gyűrött barna boríték lapult, ujjai görcsösen szorították a papírt. Szúrós tekintetével azonnal bemérte a férfi zaklatottságát, és egyetlen lépéssel elállta az utat. Nem volt benne kímélet, a gangon uralkodó fojtogató csendet csak a suttogása törte meg.
– Azt hiszed, fiam, hogy Szabó az egyetlen, aki látja, mi folyik ebben a házban? – kérdezte fojtott hangon Erzsi néni, miközben megkocogtatta a boríték élét a korláton. – Zoltán ma is körbejárt a házban, tette a dolgát, de az én szememet semmi sem kerüli el. Ha nem teszed meg pontosan azt, amit kértem, ez a boríték még ma este Enci asztalán landol. És magadtól is jól tudod, mi van benne. Az eltitkolt gyerek, Erika, meg az egész mocskos kis hazugságod.
Bálint torka elszorult, a félelem hideg verítékként futott végig a hátán. A hurok nemhogy tágult volna, de Erzsi néni hálózata most végleg rázárult. Az öregasszony lassan megfordult, és anélkül, hogy választ várt volna, elindult a lépcsőn felfelé, maga után hagyva a barna boríték fojtogató ígéretét.