A folyosó mindent látó szeme

Az első emeleti lépcsőforduló homályában Erzsi néni úgy állt a bokáig érő, bűzös vízben, mintha a ház megkerülhetetlen őre lenne. Szúrós tekintetével nem a katasztrófavédők zseblámpáit követte, hanem Dr. Szabó Andrást, aki remegő, nyirkos kézzel próbálta bezárni a földszinti rendelője ajtaját. A háziorvos arcáról lepergett a hideg veríték; rettegett, hogy a hatóságok a pincéig nyúló, illegális gyógyszeres kartonjait is átkutatják, vagy hogy Balog Henrik végleg benyújtja a kártyatartozásai miatti követeléseket.
„András, maga feleslegesen zárogat” – suttogta Erzsi néni, hangjában baljós elégedettséggel. „Zoltán ma is körbejárt a házban, és pontosan tudja, ki hordta be azt a sok gyanús ampullát a hátsó ajtón. De a nagyobb baj az, amit a tegnap esti titokról suttognak a kettes lakás felett.” Szabó doktor megdermedt, a kulcsa hangos csörrenéssel hullott a piszkos vízbe.
Kicsit feljebb, a korlátba kapaszkodva Horváth Bianka zokogott halkan. A kényszerkiürítés és a zárlat híre teljesen összetörte: a frissen felvett lakáshitelük egy pillanat alatt feneketlen adósságcsapdává vált, s a jövője most a sötét folyosón úszott el. Mellette, a fal árnyékában Erika húzódott meg, a csecsemőt szorosan magához ölelve, szinte levegőt sem merve venni. Rettegett, hogy ha a tűzoltók lemennek a pincébe, a Bálint által barkácsolt illegális almérők lebuktatják őket, és még ma éjjel az utcára kerülnek.
Erzsi néni lassan végighordozta tekintetét a rettegő lakókon, miközben a sarokban Dániel a telefonja képernyőjét bújta, görcsösen próbálva rájönni, ki küldte neki a hajnali, egzisztenciáját romba döntő névtelen üzenetet.