A folyosó fegyelme

Ricsi torka megvonaglott, ahogy a kartondobozt még szorosabban a mellkasához szorította. A pólója teljesen átázott a hideg verítéktől, kirajzolva vállának és mellkasának feszülő ívét a kapualj párás sötétjében. Ottó mellette szinte alig mert lélegezni, tágra nyílt, sötét tekintetével Bálintot könyörögte segítségért. Bálint épphogy kinyitotta a száját, hogy suttogva rásüvöltsön a csempészre, amikor a lépcsőház felől éles, fém a fémen csattanó hang hasított a feszültségbe.
Fekete Zoltán lépett ki a fordulóba, kezében egy sárga műanyag mappával és egy kérlelhetetlen, hideg fényű elemlámpával. A szabálymániás közös képviselő léptei ütemesen, katonásan hangoztak a vizes kövön. Nem a kinti kék villogókra figyelt, nem a közeledő katasztrófára; az ő szeme előtt csak a ház rendje lebegett, mint valami sérthetetlen kódex.
– Richard – szólalt meg Fekete úr, hangja reszelős volt és metsző. – Hányszor figyelmeztettem magát a szuterén előtti tárolásra? Az a kartondoboz tűzveszélyes, akadályozza a menekülési útvonalat. Azonnal vigye be, vagy jegyzőkönyvezem, és holnap megkapja a bírságot. És maga is, Ottó, mit keres itt ebben az órában? A házirend tisztán kimondja a kapualj szabadon tartását.
Bálint érezte, ahogy a torkában lüktet az adrenalin. Fekete úr merev, bürokratikus szigora most fojtogatóbb volt, mint a kinti szirénák. Ha a közös képviselő most ott akadékoskodik a hülye papírjaival, Ricsiék lebuknak a csempészáruval, a rendőrök pedig a gázóra-átírás miatt percek alatt lerohanják az egész földszintet. Erika és a baba odabent rekedtek.