A fojtogató alkuk hálója

A Vászoly utca 6. első emeleti folyosóján még érezni lehetett Bartha Zsófia zsályafüstölőjének fojtogató illatát, ahogy Bálint idegesen sietett felfelé a lépcsőn. A kulcsát markolta, de mielőtt elérhette volna a lakása ajtaját, a szomszédos ajtó halk nyikorgással résnyire nyílt. Vincze Erzsébet lépett ki a homályból. Barna otthonkájában, résen lévő tekintetével úgy állt a keskeny átjáróban, mint egy kiismerhetetlen őr.
– Állj csak meg egy pillanatra, Bálint – sziszegte Erzsi néni halk, éles hangon. Egyetlen apró mozdulattal intette le a férfi szabadkozását. A táskája szélén elrejtett barna boríték sarka egy pillanatra villant csak ki, mielőtt visszacsúsztatta volna a köpenye mély zsebébe. – A türelmem nem végtelen, és tudod jól, hogy ebben a házban semmi sem marad sokáig rejtve.
Bálint torkát kiszárította a hirtelen rohamozó félelem. Tudta, hogy az öregasszony kezében lévő hálózat bárkit utolér, és elég egyetlen kiejtett szó ahhoz, hogy az élete darabjaira hulljon.
– Nincs most több pénzem, Erzsi néni… – suttogta a férfi szaggatottan, miközben a tekintetével Enci ajtaját leste.
– Akkor teremtsd elő – felelte a nő dermesztő nyugalommal. – Mert ha nem rendezed az elmaradást, Enci még ma este megtudja a teljes igazságot. Erikáról. A gyerekről. Mindenről. A boríték tartalma nem fog örökké a fiókomban pihenni.
Erzsi néni nem várta meg a választ. Visszalépett a sötét előszobájába, s az ajtó fémes kattanással zárult be mögötte. Bálint egyedül maradt a nyomasztó csöndben, miközben a fojtogató időnyomás szinte összeroppantotta a vállát.