A főelosztó bosszúja

A piros figyelmeztető cédula még el sem simult teljesen a biciklikormányon, amikor a fali főelosztó szekrényéből baljós, sercegő hang kíséretében egy akkora szikra csapott ki, mint egy kiszuperált szilveszteri rakéta. A lépcsőházi világítás azonnal kilehelte a lelkét, és fojtogató, égett műanyagszag terjedt el a második emeleti folyosón.
Tóth Márk dühösen vágta ki az ajtaját, hogy számonkérje a drága járgányára ragasztott bürokratikus merényletet, de a hirtelen sötétben majdnem felborította a hátráló Fekete Zoltánt. Ugyanebben a pillanatban Kelemen Dániel is kipattant a lakásából, arcán a zsaroló üzenet okozta paranoiával és a megállt monitor miatti pánikkal.
– Ez tiszta elmebaj! Zoltán ma is csak mániákusan körbejárt a házban a szalagjaival, ahelyett, hogy a negyvenéves hálózatot cseréltette volna ki! – horkant fel Márk, miközben a telefonja vakujával igyekezett megvédeni a biciklijét a közös képviselő agresszív szabálymenedzselésétől.
Ekkor bukkant fel a lépcsőfordulóban Kovács Tibor, a ház hetvennégy éves, özvegy villanyszerelője, vállán az ezeréves, kopott bőrtáskájával. Rutinos, morgós mozdulattal feszítette ki a szekrényajtót a zseblámpa fényénél, fittyet hányva Fekete úr kiabálására az azonnali helyreállítási kötelezettségről.
– Ha a katasztrófavédelmisek ezt a szétégett fővezetéket meglátják, nem ultimátumot adnak, hanem öt perc alatt ránk lakatolják a kaput – állapította meg Tibor bá, beleszagolva a füstbe. A sötét folyosón összezsúfolódott lakók között a feszültség most már nemcsak a titkok, de a zárlatos vezetékek miatt is pattanásig feszült.