A Figyelő Szemek

Dániel gyomrát maró görcs szorította össze. A kijelzőn újabb egyetlen szó: „Tudom.” A tegnap esti titok többé nem volt az övé.
Az üzenet hideg fénye áthatolt a pánik ködén, de a folyosóról beszűrődő tompa zaj, majd az elfojtott kiáltás élesebben metszett. Képtelen volt mozdulatlanul maradni. A félelem hajszolta, miközben a gondolatai vadul cikáztak. Ki tudja? Ki küldhette? És mi történt kint?
Óvatosan felemelkedett, a telefon még mindig a kezében. A lábujjhegyen lépkedett az ajtóhoz, mintha a padló minden recsegése leleplezhetné. A kukucskálón át kémlelt ki, a szeme kutatott a félhomályos folyosón. Az első pillanatban csak a szokásos árnyékokat látta, a kopott falak ridegségét, de aztán megpillantotta.
A tizedik lakás ajtaja résnyire nyitva állt, és onnan szűrődött ki a halk suttogás, amit eddig elnyomott a saját szívdobogása. Dr. Balog Henrik alakja bukkant fel az ajtóban, sápadtan, zakóját szorítva, mintha fázna, vagy valami láthatatlan erő tartaná fogva. Tekintete vadul pásztázta a folyosót, idegesen, szinte riadtan. Balog Henrik, a jéghideg ügyvéd, most reszketett. Egy mozdulatlanná merevedett alakot látott meg a lépcsőforduló sarkában. Fekete Zoltán arca feltűnt a félhomályban, mereven, eltorzulva, mintha valami elviselhetetlen látványt próbálna feldolgozni. A két férfi, a ház két rettegett pillére, most maguk voltak a megtestesült félelem. Dániel érezte, ahogy a tegnap esti titok hálója egyre szorosabbra fonódik, és már nem csak őt fojtogatja. A falak között mindenki a másikra figyelt, és a néma figyelem most súlyosabb volt, mint bármilyen kiáltás.