A félemeleti ultimátum

Dr. Balog Henrik hűvös távozása után a lakók morajlása lassan az emeletek felé áradt. Bálint igyekezett észrevétlenül kikerülni a lámpások pislákoló fényéből, és a félemeleti forduló sötétjébe húzódott, hogy feljusson a második emeletre. A lépcsőforduló mélyén azonban egy elfojtott, dühös női hang szisszent fel a háta mögött.
Erika lépett ki a fal tövéből, arca a kinti utcalámpa gyenge visszfényében sápadt volt a méregtől. Bálint karjába markolt, szorítása kemény volt és kíméletlen.
– Azt hitted, kibújhatsz alóla, miközben lent a ház romba dől? – sziszegte Erika, hangjában vágó éllel. – Szabó doktor már mindent tud, Bálint! Ha nem mondod el Encinek még ma éjszaka, mi van köztünk és a gyerekkel, én magam lépek be a lakásotokba!
Bálintot jeges rémület járta át. Rémülten pillantott le a lépcsőház mélyébe, ahol a szomszédok láthatatlanul motyogtak.
– Megőrültél? Csendesebben! – suttogta kétségbeesetten, miközben próbálta kitépni magát. – Nem látsz a fejedtől? Kilakoltatással fenyegetnek minket, most nem állhatok elő ezzel!
– Nem érdekel a hatóságuk! – vágta rá Erika, és egy lépéssel még közelebb lépett, teljesen elzárva a férfi útját. – Te hónapok óta halogatod a döntést, de én nem leszek többé a titkos szeretőd a szolgálatban. Vagy felvállalsz, vagy megszégyenítelek az egész ház előtt!
Odafent, az első emeleti korlát árnyékában Várkonyi mozdulatlanul feszült a sötétbe, és mint egy éhes megfigyelő, minden éles szót magába szívott. Bálint torkán megragadt a levegő, ahogy megérezte a rászegeződő láthatatlan tekinteteket.