A félemelet árnyéka

A nehéz hatósági bakancsok dobogása már a lépcsőház fordulójában visszhangzott, mire Fekete Zoltán próbált elébük vágni a piros mappájával, de az egyenruhások figyelmeztető pillantása azonnal elhallgattatta a közös képviselőt. A feszült csendet a harmadik emeletről szivárgó zsályafüst fanyar illata lengte be – Bartha Zsófia láthatóan ma sem spórolt a tértisztítással, mintha a ház mérgezett auráját próbálná elűzni.
A lakók mind Erzsi néni szavaira és a kapu felől közeledő léptekre figyeltek, így csak keveseknek tűnt fel, amikor a második emeleti folyosó árnyékából Varga Nóra lépett ki. Zaklatott volt, haja csapzottan tapadt az arcába, és egy méregdrága, fekete bőrtáskát szorított görcsösen a mellkasához. Nem nézett senki szemébe, vékony sarkú cipőjének éles kopogása idegesen verte fel a lépcsőház nehéz csendjét.
Ahogy leért a félemeletre, a ház előtt várakozó, sötétített üvegű luxusterepjáró fényszórója villant fel kétszer a sötétben. Nóra keze láthatóan remegett, amikor a táskájában matatva véletlenül kiejtett egy fehér műanyag belépőkártyát a lépcsőforduló kövére, de észre sem vette: csak a kapu felé törve próbált átnyomakodni az érkező egyenruhások mögött.
Kelemen Dániel, akinek a markában még mindig lüktetett a zsaroló üzenetet őrző telefonja, a földre hullott kártyára meredt. A korlátot szorító Bálint is csak most kapta rá a fejét a lány gyanús menekülésére, miközben az intézkedő tiszt határozott hangja betöltötte az udvart: a vizsgálat lezárásáig senki nem hagyhatja el a lépcsőházat.