A falaknak füle van

Bálint tehetetlenül ejtette le a karját. A rendelő matt üvegén túl kihunyóban volt a gyertyafény, s az ajtó retesze mögött nyomasztó hallgatás honolt. Mariettával összenéztek a homályos lépcsőházban; a lány még mindig a szuterén felől szivárgó szag miatt fanyalgott, de tekintetében ott bujkált a felismerés súlya. Nem volt idő elsimítani a látottakat, mert az első emeleti korlát mögött halkan megnyikordult a rézsarok: Vincze Erzsi néni lépett ki a félhomályba, vállán kopott otthonkájával.
Az idős asszony lassan, szándékosan kimért léptekkel ereszkedett le az alsó fordulóig. Szeme éles volt, mint a szike, ahogy végigmérte a kétségbeesett fiatalembert és a dermedten álló lányt.
– Hát maga még mindig itt szerencsétlenkedik, Bálint? – kérdezte fojtott, rekedtes hangon Erzsi néni, miközben gyanakvó pillantást vetett a doki ajtajára. – Hasztalan veri azt a fát. Tegnap este láttam az ablakomból, amikor az a jéghideg tekintetű Balog ügyvéd úr távozott a rendelőből. Egy vaskos, barna borítékot dugott a zakója belső zsebébe, és azt sziszegte a doktoraknak, hogy reggelig adott neki haladékot a teljes csődig.
A szavak tőrként fúródtak Bálint mellkasába. Erzsi néni látszólag csak a szokásos házbéli pletykát adta át, de pontosan tudta, hol kell döfnie: tisztában volt vele, hogy Bálint nyakán hurok szorul, ha az orvos összeomlik.
A mélyből, a szuterén elárasztott csövei felől meglepően tisztán szűrődött felszínre Lugosi Jenő gyászos baritonja, amint egy régi Tosca-áriát dudorászott magában. A szellőzőből felszivárgó gázszag és a csatornaszag keveréke megülte a fülledt levegőt. Bálint torka kiszáradt, miközben az öregasszony átható tekintete leplezetlen fenyegetéssel pihent meg rajta.