A falak mögötti suttogás

Dr. Balog Henrik lépteinek kimért kopogása lassan elhalt a földszint felé, de a feszültség nem távozott vele. Fekete Zoltán görcsösen szorongatta a kapott papírt, miközben a pince felől csípős, szúrós gázszag kúszott fel a korlátok mentén. Lugosi Jenő morgott valamit a dohos levegőről, majd tüntetően becsapta maga mögött a szuterén ajtaját. A lépcsőpihenőben álló Máté képtelen volt elmozdulni; a törlesztőrészletek és a felújítási alap megemelésének réme sziklaként nehezedett a mellkasára.
Ahogy a fiú elindult lefelé, az első emeleti 1-es lakás ajtaja résnyire nyílt. Vincze Erzsébet hajlott, mégis meglepően szapora léptekkel lépett ki a folyosóra, kezében egy kopott műanyag ételhordóval. Apró, kutató szemei azonnal végigmérték a sápadt Mátét, majd a lent várakozó Fekete úrra tévedtek.
– Ne bámulja úgy azt a lépcsőt, Mátéka, mert a végén még leesik – suttogta Erzsi néni, és olyan közel lépett a fiúhoz, hogy a levendulás molyirtó szaga elnyomta a lentről áradó gázszagot. – Látom maga mellett azt a szegény Biankát, ahogy hajnalig dolgozik. Nem érdemlik meg ezt a gyötrelmet. De ha jót akar maguknak, inkább azt kérdezze meg a doktor úrtól, miért jár le mostanában éjszakánként a földszinti rendelőbe Dr. Szabóhoz. Nem az egészségéért megy oda, annyi szent.
Máté értetlenül hunyorogott. A kijelentés nem illett a képbe, mégis baljóslatúan csengő rejtélyként ült meg a levegőben. Erzsi néni vékony ajka diadalmas mosolyra húzódott, elégedetten látva a fiú arcán átfutó riadalmat. Aztán anélkül, hogy megvárta volna a választ, visszafordult, és a kulcs halkan kattant a zárban.