A csőre töltött jegyzőkönyv

Fekete Zoltán úgy szorongatta a pincekulcs-csomót, mintha az a szent grál lenne, miközben a katasztrófavédő ellenőrök határozott léptekkel követték a szuterénba vezető, dohos lépcsőfokokon. Dr. Balog Henrik élre vasalt nadrágjában nesztelenül osont utánuk, mint egy jól táplált keselyű, aki megérezte a dögtelep szagát. Zoltán nap mint nap elszántan rótta a köreit a házban, hogy minden apró szabálytalanságot felírjon a kiskönyvébe, ám a most feltáruló látványra még az ő bürokratikus szelleme sem volt felkészülve.
A sötét folyosó végén Dániel dermedten állt, tekintete a falnak támaszkodó Székely Ricsire szegeződött, aki pánikszerűen próbált három karton osztrák mosószert meg egy csomag csempészett kávét begyömöszölni a rozsdás hőközpont mögé.
– Csak az aroma őrzi a frissességét, főnök, semmi gáz! – motyogta Ricsi izzadt homlokkal, miközben a főelzáró csőből finom sziszegéssel szivárgott valami, ami gyanúsan nem friss hegyi levegőre hasonlított.
A vezető ellenőr zseblámpája éles fényt vetett a kuszán tekergő kábelekre. Karesz gyanúsan átkötött erősítővezetékei és Bendegúz bányászgépeinek illegális csatlakozói úgy fonódtak körbe a főelosztón, mint valami elborult villanyszerelő-szürrealista műalkotás.
– Ez nem társasház, hanem egy időzített bomba – szögezte le az ellenőr, és csattanó hanggal nyitotta ki az igazolványtartóját. – Negyvennyolc órát adok az életveszély elhárítására és a harmincmilliós kényszerfelújítási alap elkülönítésére. Ha nincs meg a pénz, a házat azonnal lakatlanná nyilvánítjuk, a lakókat pedig kilakoltatjuk.
Balog Henrik ekkor lépett előre, és egy elegáns tollat nyújtott a sápadt közös képviselő felé.
– Látja, Zoltán? A csőd karnyújtásnyira van. Vagy aláírja a társasház felvásárlásáról szóló előkészítő paktumot, vagy csütörtökön mindenki az utcán alszik.