A csipkefüggöny mögül

Bálint a kulcsát markolászva sietett fel a lépcsőn, a dohos lépcsőház sötétedő fordulóiban. A kabátzsebében nehezedő barna boríték szinte égette a bőrét. Csak egyetlen vágya volt: bejutni a második emeleti lakásba anélkül, hogy Enci megérezné rajta a zavart, és végre egyedül kinyitni a papírt.
Amikor az első emeleti fordulóhoz ért, a falon végigfutó vezetékek pattogva szikráztak egyet, majd a lépcsőházi lámpa végleg kialudt. A hirtelen beálló vaksötétben csak a szomszédos ablakok halvány fénycsíkjai derengtek. Ekkor halk ablaknyikorgás hasított a csendbe: Erzsi néni félig nyitott konyhaablaka mögött megjelent egy ismerős, szürke sziluett.
– Megint elment az áram, Bálint? – kérdezte az öregasszony vékony, száraz hangon, mintha csak az időjárásról beszélgetnének. Nem lépett ki a folyosóra, de a hangja hajszálpontosan érte a férfit. – Vigyázz a lépcsőn. A doki is majdnem felbukott lent a földszinten, amikor megérkezett a rendőrségi járőrautó.
Bálint megtorpant a korlátnál. A szívverése a torkában lüktetett.
– Milyen járőrautó? – kérdezte szaggatottan, igyekezve leplezni a félelmét.
– Hát a Tormai főtörzsé – felelte Erzsi néni, és a csipkefüggöny mögött megvillant a szemüvege. – Állítólag lakossági bejelentést kaptak valami éjszakai mozgásról. De a doki nem amiatt ideges, dehogy. Azt mondta a kapuban, hogy a rendelője előtt egy fiatal nő várakozik egy csecsemővel... és pont téged keres.
Bálint ujjai ráfagytak a korlát hideg vasára. A folyosó sötétjében Erzsi néni halk, elégedett kuncogása visszhangzott, mielőtt az ablakkeret szárazan kattanva bezáródott volna.