A csapda ára

Dr. Balog lassan közelebb lépett a nyitott küszöbhöz. A kék kijelzőfény alulról világította meg szögletes, kifejezéstelen arcát, ahogy megállt a reszkető adatelemző előtt.
– Nem bölcs dolog a sötétben kapkodni, Dániel – szólalt meg halkan, szaggatottan az ügyvéd. – Különösen akkor, ha az ember felhalmozott lakáshitele amúgy is a szakadék szélére sodorta.
Dániel hátrálni próbált, de a szűk előszoba falának ütközött. A telefonja tehetetlenül izzott a markában. Balog nem emelte fel a hangját; kimért és száraz szavai élesebben vágtak a lépcsőházi ordítozás zajába, mint bármilyen nyílt fenyegetés.
– A céges adatai mostantól védtelenek, a rendszernapló pedig nem felejt – folytatta Balog, miközben óvatos léptek zaja hallatszott a sötét folyosóról. Bezeredi Melinda kukkantott ki a szomszédos ajtó mögül, zseblámpájának remegő fénye felderítette a falakat. – De nekem nem a maga bukása kell. Egyezséget ajánlok. Adja át a mentési kulcsot, és a banki tartozásai egy csapásra eltűnnek.
Dániel torkát szorította a pánik. Odalent, a Miri Csemege frissen mázolt cégére alatt még mindig ott kísértett a szuterénbe szorult légiós dohos szaga és lecsúszott árnyéka – pontosan tudta, mi történik azokkal, akik Balog hálójába keverednek. A döntés kényszere mázsás súlyként nehezedett rá: vagy eladja az adatait a ragadozónak, vagy a sötétség elmúltával ő következik a kilakoltatási listán.