A boríték árnyéka

A vér kifutott Bálint arcából. A barna boríték. Ugyanaz a szín, ugyanaz a baljós, arctalan fenyegetés. Erzsi néni látszólag ártatlan pletykája most egy ijesztő képet festett, összekötve a saját személyes poklát egy nagyobb, pusztítóbb erővel. Hideg rettegés járta át, hidegebb, mint a homlokán gyöngyöző verejték. A falak mintha összenyomták volna, az enyhe gázszag egyre élesebbé, sürgetőbbé vált. Az öreg ház minden recsegése halálhörgésnek, minden árnyék leselkedő veszélynek tűnt.
Mély, recsegő hang hasított a lépcsőház dermedt csendjébe, mintha a ház maga sóhajtott volna fel fájdalmában, vagy éppen figyelmeztetett volna. A lakók, akik eddig csak némán bámultak, most egy emberként kapták fel a fejüket. A feszültség tapinthatóvá vált, a levegő megfagyott. Dr. Balog Henrik neve, akárcsak egy méreg, belengi az épületet, mindenki arcán a tudat, hogy a pletyka valósággá válhat.
Ekkor Dr. Szabó András, aki eddig a folyosó szélén állt, a falnak dőlve, most egy elfojtott nyögéssel egyenesedett fel. Arcán a félelem és a kétségbeesés árnyéka tükröződött. Szemei Bálintéval találkoztak, és abban a pillanatban a tekintetükben egy pillanatra összefonódott a fenyegetés és az eltitkolt titkok súlya. A doktor tekintete villanásnyit megállt Bálint gyomránál, mintha a láthatatlan terhet, Erika terhességét is érzékelné. „Ez… ez nem tréfa,” suttogta reszkető hangon, de a mondat a gáz szagával együtt elhalt a levegőben. „Ez most valóság.”
Bálintot a puszta rettegés kerítette hatalmába. Dr. Szabó pillantása, a ház recsegése, Balog Henrik árnyéka – mindegyik azt üvöltötte, hogy Erika titka már nem maradhat rejtve. A barna boríték, amit ő is kapott, most már nem csak egy fenyegetés volt, hanem egy előrejelzés: a kényszerárverező ügyvéd nem a házra, hanem a lakók életére, minden reményére tette rá a kezét. A Vaszoly utca 6. egy süllyedő hajó volt, és ő a fedélzeten rekedt, egy várandós nővel és egy fenyegető titokkal, a falak között, melyek lassan, de biztosan fojtogatták.