A boríték ára a pihenőben

Bálint elfordul a korláttól, igyekezve elfedni a telefon lüktető kijelzőjét Enci tekintete elől. „Semmi, csak Fekete úr megint hívta a járőröket valami hülyeség miatt” – veti oda fojtott hangon, és határozott léptekkel megindul lefelé a lépcsőfordulóban, hogy elérje a földszinten küzdő Dr. Szabót, mielőtt az egyenruhások átlépik a küszöböt.
Az első emeleti pihenő sötétjéből azonban egy csontos kéz nyúlik ki, és megragadja a dzsekije ujját. Vincze Erzsébet áll ott, mint egy száraz árnyék, köténye zsebében mélyen megvastagodott barna borítékkal. A kék villogó fénye éles csíkokat húz az öregasszony barázdált arcára.
– Lassan a testtel, fiam – sziszegi Erzsi néni, és a szorítása meglepően erőszakos. – A doktor úr nem fogja megúszni ezt az éjszakát, de te még tehetsz róla, hogy Enci ne a rendőröktől tudja meg a kisfiad születési anyakönyvét. A barna boríték tartalmát még ma este el kell rendeznünk, különben a harmadik emeletig fog hallatszani, amit Erikáról mesélek a lányodnak.
Bálint fogai összeszorulnak, a düh és a tehetetlenség fojtogatja. Felette Enci léptei koppannak a betonon, ahogy közelebb ér a korláthoz: – Bálint! Kivel beszélsz odalent?
– A házban minden mindennel összefügg, Bálintka – susogja Erzsi néni hideg mosollyal, miközben visszahúzódik a saját lakása résnyire nyitott ajtaja mögé. – Megvan az ára annak, ha el akarod ásni a tegnap esti titkot.
Bálintnak nincs ideje felelni. A földszinti kapu kitárul, a járőrök fekete csizmái csattannak a kőpadlón, Dr. Szabó pedig a falnak lapulva próbálja elrejteni a kartondobozt. Az idő lejárt.