A biokémia elkerülhetetlensége

A földszinti rendelő felől szűrődő fémes zárkattanás után csend telepedett a lépcsőházra, de csak egyetlen törékeny pillanatra. Dr. Bordás András lépett ki a korláthoz, végighúzva ujját a korhadt fán, és megvetően pillantott a Fekete Zoltán által frissen felragasztott sárga cédulákra.
– Bürokratikus látszatintézkedés – morgott maga elé az öreg mérnök. – Ha a hálózat feszültségesése meghaladja a megengedett értéket, R-egyenlő-U-per-I, a papírfecni nem fogja megállítani az elolvadó szigetelést. Nem szabályzat kell ide, hanem terheléscsökkentés.
A lépcsőn lefelé igyekvő Kerekes Marietta megállt a professzor mellett. A vegyészhallgató tekintete nem a falra ragasztott sárga papírra, hanem a rendelő ajtaja előtt eldobott, kiürült tablettás levélre tévedt. Az anyja szobájában látott bliszterek jellegzetes ezüstfóliája volt az. Marietta pontosan tudta, hogy a benne lévő hatóanyag szorongásoldó, de hatványozottan veszélyes, ha valaki a kimerültség ellen koffeinnel vagy stimulánsokkal keveri – pont úgy, ahogy a biztonsági szolgálatban éjszakázó Bálint teszi.
– A fizikánál már csak a biokémia elkerülhetetlenebb, professzor úr – mondta halk, de metsző hangon Marietta. – Amikor az emberi szervezetben a gátló és stimuláló neurotranszmittereket egyszerre kényszerítik túlterhelésre, az összeomlás pontosan olyan matematikai törvényszerűséggel következik be, mint a rövidzárlat.
Bordás professzor elismerően bólintott a lány felé, de Marietta gyomra összerándult. A folyosói párbeszéd éles, intelligens szikrája mögött ott feszült a nyers valóság: ráébredt, hogy a ház nemcsak az ezeréves vezetékek miatt áll a katasztrófa szélén, hanem a lakók véráramában keringő vegyületek miatt is, amelyeket a saját anyja és a rendelőben bujkáló orvos juttatott el hozzájuk.