A sárga cédula árnyéka

A katasztrófavédelem ellenőrei alig értek le a kapualjba, Fekete Zoltán máris akcióba lépett, hogy puszta bürokráciával leplezze tehetetlen kétségbeesését. A fenyegető kényszerkiürítés híre villámcsapásként érte a házat, de a közös képviselő ahelyett, hogy a megolvadt főelosztó megmentésén gondolkodott volna, a negyedik emeleti lakásából visszatérve egy csipeszes írótáblával és vastag piros filccel menetelt végig a gangon.
– Azonnali hatállyal felszólítok mindenkit a folyosók és a menekülési utak szabaddá tételére! – kiáltotta Zoltán, miközben a hangja megrebbent a szorongástól. – Ha holnap újra kijönnek a hatóságok, egyetlen illegálisan tárolt tárgy sem lehet az emeleteken!
Tormai Zoltán riadtan lépett ki az ajtaján, kezében egy pohár borral, de amint meglátta a felé közeledő közös képviselőt, szinte reflexből rántotta vissza a kezét a háta mögé. Fekete úr tekintete azonban már megállapodott a szomszéd ajtó előtt: Erika csendben, sápadtan igyekezett behúzni a babakocsit a szűk előszobába. Zoltán nem teketóriázott, széles, teátrális mozdulattal ragasztott egy rikító sárga figyelmeztető cédulát a falra, alig pár centire a nő reszkető kezétől.
– Házirend százhúszas cikkely, tűzvédelmi szabályszegés! – dörögte, bár a homlokáról szivárgó izzadságcseppek elárulták, hogy maga is a teljes összeomlás szélén áll. – Húszezer forint bírság, ha fél órán belül nincs elpakolva!
Lent a földszinten Dr. Szabó András reszkető kézzel zárta be a rendelője ajtaját. Rettegve hallgatta a felülről leszűrődő kiabálást; tudta, ha a hatóság lakatot tesz a kapura, az ő sötét ügyletei és eltitkolt adósságai is azonnal a felszínre kerülnek. A házra nehezedő feszültség szinte fizikai fájdalmat okozott: a lakók az ajtók mögül figyeltek, miközben Zoltán ma is körbejárt a házban, és őrült szigorral próbált rendet vágni abban a káoszban, amit már régen nem tudott irányítani.