A bicikli árnyékában

A lépcsőházban uralkodó halálos csendet csak a távolodó szirénák hangja törte meg, mintha a hatóság ezzel sietett volna elvinni a tegnap esti titkok utolsó morzsáit is. Fekete Zoltán, akinek arcáról a sápadtság még nem tűnt el, keze remegett a jegyzőkönyvön. Látni lehetett rajta, ahogy a gondolatai kétségbeesetten próbáltak rendet vágni az összeomlásban, de a külső káoszt a belső rendszertelenséggel akarta megfékezni.
Hirtelen, mintha a szeme kereste volna a legkisebb hibát, tekintete megállt egy, a második emeleti folyosón, egy ajtó elé támasztott, kissé ütött-kopott biciklin. Karesz, a rockzenészé volt, aki az áramszünet okozta pánikban a sötétben, valószínűleg csak kivonszolta a lakásból. Fekete Zoltán mélyet lélegzett, majd a hangja, bár kissé remegve, de visszafogott szigorral szólalt meg: „Ez itt a lépcsőház, nem kerékpártároló! Negyedórán belül el innen, vagy viszi a kukás!”
Erzsi néni, akinek arca még a sötétben is vöröslött a dühtől, felhördült. „Magának meg elgurult a gyógyszere, Zoltán! Itt életveszély van, maga meg a biciklivel foglalkozik?!” Az ex-légiós, aki a sarokba húzódva figyelt, csak a kezébe temette az arcát, félelmét már nem is leplezte. Dániel, a lépcsőforduló egyik árnyékában, idegesen nyomkodta a telefonját, mintha valami megválaszolatlan üzenet súlya nehezedne rá, de a katasztrófa túl nagy volt ahhoz, hogy bárki is észrevegye a csendes pánikját.
Dr. Balog Henrik továbbra is elégedetten mosolygott a sötétben, de mosolya hidegebb volt, mint valaha. A kényszerárverező ügyvéd pontosan érezte, hogy Fekete Zoltán dühödt szigora és a lakók reménytelen ellenállása csak olaj a tűzre. A negyvennyolc órás határidő ketyegett, és Balog tudta, hogy a ház nem csupán az áramát, hanem a lelkét is elveszti, lépésről lépésre.