A barna boríték ultimátuma

Bálint épp a lépcsőforduló felé sietett, hogy a felindult Enci után menjen, amikor egy száraz, csontos kéz nehezedett a vállára a vak sötétben. Vincze Erzsi néni lépett ki a homályból, mamuszban, de a mozdulataiban a ház korábbi mindentudó őrének megfellebbezhetetlen erejével. A tenyerében tartott vastag, sárgásbarna boríték éle szinte égette a félhomályt.
– Hova ez a nagy kapkodás, Bálint? – sziszegte az öregasszony, miközben Ricsi riadtan osont vissza a szuterén felé a csempészárujával. – A te drága Encid épp most rohant el, de ha nem teljesíted a feltételeimet, holnap reggelre már nem a szétszóródott holmija miatt fog tajtékzani. Készséggel kiterítem előtte Erika és az eltitkolt gyereketek teljes igazságát.
Bálint torkán fennakadt a levegő. A szomszédos folyosószakaszról Radó Károly üvöltése visszhangzott, aki Szabó Gáborral keveredett éles szóváltásba a sötétben a biztosítékok és az anyagi csőd miatt. A házban a feszültség szinte fizikai fájdalommá sűrűsödött. Kint a szuterén mélyén Lugosi Jenő régi gépészeti tervrajzai között sziszgett egy meglazult csővezetéki szelepe, de senki sem figyelt a föld alatti zajokra.
Erzsi néni lassan elhúzta a borítékot Bálint mellkasától, és a lépcsőház sötétje felé bökött. – Ebben a házban minden mindennel összefügg, fiam. Velem ne próbálj meg ujjat húzni, mert a hálózatom pontosan tudja, hol kell rácsapni az ujjadra.