A barna boríték csapdája

Enci a másodiki fordulókorlátra támaszkodva hallgatta lentől Balog Henrik jéghideg szavait, amikor megérezte a mögötte óvatlanul suhanó lépteket. Bálint próbált észrevétlenül átcsusszanni a lakásuk félig nyitott ajtóján, de a dzsekije belső hajtókája alól kikandikáló, megtépázott barna boríték megcsillant a folyosói kislámpa fakó fényében.
– Azt ott ne is próbáld eldugni – szólt utána Enci halkan, de a hangjában olyan metsző él volt, ami átvágta a lentgyűlők fojtott moraját. – Velem nem játszod el még egyszer az ártatlant.
Bálint megtorpant, a kulcs megállt a kezében a zár előtt. Ujjai elfehéredtek, ahogy a vastag, gyűrött papírtasak szélére szorította a tenyerét. Ekkor lépett fel a lépcsőn Varga Nóra. Zaklatott arccal, szorosan a korlát mellett haladt felfelé, de a mozdulata megtört, amikor megpillantotta a pár közötti feszültséget. Tekintete egyetlen villanásra Bálint kezére, a boríték sarkára tévedt.
– Ha az az, amiről tegnap beszéltél, Bálint, akkor jobb, ha most tisztázod vele – jegyezte meg Nóra fojtott hangon, miközben áthaladt közöttük. A táskájából kiejtett, ezüstösen csillogó plasztikkártyát fel sem szedve sietett tovább a saját ajtója felé.
Mielőtt Bálint válaszolhatott volna, a lépcsőház alsóbb szintjéről babakocsi kerekeinek tompa nyikorgása hallatszott. Erika kapaszkodott fel lassan a meredek fokokon, óvón magához szorítva a pokrócba bugyolált csecsemőt. Bálint szeme kitágult a pániktól, ahogy a három nő gyűrűjében megértette: a hatóság ultimátuma nemcsak a ház falait döntheti romba, hanem a saját elhallgatott életét is.