A barna boríték árnyéka — folytatás

Dániel még mindig a hűvös falnak támaszkodva meredt a képernyőre, ahol a visszaszámláló már az utolsó másodperceit pörgette. A digitális fenyegetés súlya elnyomta a valóságot, miközben a lépcsőház feszültsége tapinthatóvá vált körülötte.
Erzsi néni, akit Dániel az imént került ki, nem távozott. Tekintete a lépcsőforduló másik irányába siklott, ahol halk, sietős léptek közeledtek. Bálint jelent meg a földszinti fordulóban, épp felérve az első emeletre, kezében egy nejlonszatyorral. Arcán fáradtság ült, zsebében pedig diszkréten, de szüntelenül vibrált a telefonja. Erzsi néni egy pillanatra sem habozott; széles karral elállta az útját, tekintetében gyanakvás és valami mélyen eltemetett féltés keveredett.
„Gondoltad, hogy elfelejtem, fiam?” – suttogta az öregasszony, hangja alig hallható volt a csecsemő sírása és a távoli zsályafüst illata mellett, de szavai acélként hasítottak. „A barna boríték még mindig a kezemben van, és ha nem teszed meg, amit kérnek, Enci is megtudja az Erika és a gyerek körüli teljes igazságot. Már nem sok időd maradt.” Bálint arcáról lehervadt a fáradt mosoly, szemeiben kétségbeesés villant. Ösztönösen markolt a zsebébe, ott lapult a kulcscsomó mellett a gyanús, vastag boríték. A telefon rezgése a combjához préselődve még erősebben dörömbölt bűntudatában.
Dr. Balog Henrik már az utolsó lépcsőfokokat tette meg, de egy pillanatra megállt, szemei átsiklottak Erzsi néni és Bálint feszült, néma párbeszédén. Egy halvány, alig észrevehető elégedett mosoly jelent meg az arcán, majd folytatta útját a kijárat felé, mintha a ház minden rezdülése az ő előre megírt forgatókönyvének része lenne. A ház lakóit összekötő láthatatlan háló szorítása egyre csak erősödött, a levegőben pedig érezhető volt, hogy a tegnap esti titok reaktiválódása nemcsak Dániel, hanem Bálint életét is a feje tetejére állítja.