A lépcsőforduló árnyéka

Dániel képtelen volt tovább elviselni Erzsi néni átható, türelmetlen tekintetét. Egyetlen szűkszavú intéssel kikerülte az idős asszonyt, és sietős léptekkel indult fel a korlát mellett a második emelet felé, ahová Nóra nemrég eltűnt a lakása záródó ajtaja mögött.
A szűk lépcsőfordulóban azonban hirtelen megtorpant. Fentről halk, kimért léptek ritmikus kopogása visszhangzott a kőfalak között. Dr. Balog Henrik ereszkedett alá a félhomályos lépcsőházban. Élre vasalt, sötét öltönyében, szinte mozdulatlan arccal lépkedett, mintha a házat fojtogató feszültség teljesen kívül esne az ő hűvös, kiszámított világán. Tekintete egyetlen pillanatra megállapodott Dániel remegő kezén, amellyel görcsösen szorította a rezgő okostelefont. Balog nem szólalt meg, csupán egy alig észrevehető, fagyos mosoly villant meg a szája szélén – ez a szótlan jelenlét pedig súlyosabban nehezedett a térre, mint bármilyen nyílt fenyegetés.
A folyosó sötétebb zugából ismét felcsattant a csecsemő éles, magányos sírása, elvágva a lépcsőház bénító csendjét. Bartha Zsófia ajtórésében felizzott a tértisztító zsályafüst maró illata; a nő idegesen húzódott vissza a sötétbe, rettegve a házba szivárgó láthatatlan veszélytől. Dániel a hűvös falnak támasztotta a hátát, miközben a képernyőn a visszaszámláló utolsó percei persegtek. Megértette, hogy a tegnap esti titok többé nem maradhat eltemetve: a ház lakóit összekötő láthatatlan félelem hálója végérvényesen rászorult a Vászoly utcára.