XXXVIII/7. A rezonáló hegedűtok — Végső akkordok Auberoche-ban

Monsieur Vaneau lassan benyúlt a mellényzsebébe, és elővette régi ezüst zsebóráját. Kinyitotta, egy pillanatig nézte a finoman mozgó mutatókat, majd nyugodtan megszólalt:
– Pontosan három perc múlva Auberoche állomásra érkezünk. És éppen ideje, hogy az utolsó kétely is eloszoljon.
Laurent kalauz és a sötét köpenyes utas várakozóan néztek rá a folyosó félhomályában.
– Mindannyian azt hitték, hogy a hegedűtok veszélyt rejt – folytatta Vaneau száraz eleganciával. – A feszültséget a műszerolaj szaga és a rezonáló kattogás táplálta. A félreértés alapja az volt, hogy a hölgy finommechanikai rezonátorát sokan összetévesztették egy szerkezet ketyegésével. Ám a valódi szándék nem a pusztítás volt, hanem a szabadalom elorozása. Az elkövető nem más, mint...
Amikor Vaneau kimondaná az nevet, a vonat hirtelen nagyot fékezett. Poharak csörrentek a fülkékben. A szerelvény lassan begördült Auberoche csikorgó peronjára.
Az ajtók kinyíltak. A peronon várakozó helyi nyomozók beléptek a kocsiba. A vezetőjük a sötét köpenyes utashoz fordult:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, ipari kémkedés ügyében.
– ...mint az úr, aki túlságosan is ideges volt egy ártalmatlan hangszer jelenlétében – fejezte be Vaneau mosolyogva.
A gyanúsítottat elvezették, s a szerelvény újra elindult. Laurent megkönnyebbülten sóhajtott. A folyosón ekkor egy új utas bukkant fel, aki gyanúsan görcsösen szorított magához egy lepecsételt bőrmappát. Vaneau csak csendben figyelte.