XXXVIII/6. A rezonáló hegedűtok — Halk rezonanciák

– Micsoda megkönnyebbülés! – sóhajtott fel a sötét köpenyes utas, miközben visszalépett a fülkéje ajtajába. – Azt hittem, a szerelvény levegőbe repül, mielőtt elérnénk Auberoche-t.
– A finommechanika ritkán folyamodik ilyen drasztikus eszközökhöz, uram – válaszolt Monsieur Vaneau csendes derűvel, miközben megigazította zakója gombját. – Legfeljebb a fülizmokat és a hallgatóság türelmét teszi próbára.
– Mégis, az az olajszag... – dörmögte az utas, de már jóval kevesebb feszültséggel a hangjában. – A tisztességes hangszertokok legfeljebb fenyőgyanta illatát árasztják.
– A haladásnak megvan a maga sajátos parfüme – jegyezte meg a fődetektív, és a folyosó párás ablakára pillantott. – A műszerolaj legalább biztosítja a kerekek gördülékenységét. A gondok ott kezdődnek, ha valami túlságosan csendben zajlik.
Laurent kalauz ekkor lépett vissza a kocsik közötti átjáróból. Kezében a poggyászkocsi nehéz rézkulcsát forgatta, arcán megkönnyebbült mosollyal.
– A hölgy szerkezete biztonságban van, Monsieur Vaneau – jelentette halkan. – Bár a tok még a pokrócok alatt is ritmikus kattogással tiltakozik a magány ellen.
– Az akusztikai szerkezetek már csak ilyenek, Laurent – mosolygott Vaneau. – Szeretnek az érdeklődés középpontjában maradni.