XXXVIII/5. A rezonáló hegedűtok — Csendesült akkordok

– Bölcs döntés, Monsieur Vaneau – bólintott Laurent kalauz, miközben akkora tisztelettel nyúlt a műszerolajtól szagló hegedűtokhoz, mintha legalábbis híg nitroglicerint tartalmazó üvegcséket próbálna egyensúlyozni. – A poggyászkocsiban a sárgaréz alkatrészek kedvükre énekelhetnek, ott senki sem téveszti össze őket egy időzített szerkezettel.
– Ugye nem esik baja? – kérdezte a fiatal hölgy riadtan, és egy csipke zsebkendővel hiába próbálta dörzsölni a kézelőjére tapadt finom olajréteget. – Az akusztikai erősítőm még nem áll szabadalmi védelem alatt, a bemutató pedig holnap esedékes!
– Nyugodjon meg, kisasszony – szólalt meg Monsieur Vaneau a rá jellemző elegáns, száraz derűvel. – A poggyászkocsi az egyetlen hely a vonaton, ahol a mechanika és a művészet békésen megfér egymás mellett, anélkül, hogy a vasúti társaság személyzete merénylettől tartana. Legfeljebb a bőröndök nyernek némi betekintést a finommechanika rejtelmeibe.
A sötét köpenyes utas elégedetten simította le a gallérját, megkönnyebbült sóhaja szinte elnyomta a kerekek ütemes zakatolását.
– Nos, ha a szerkezet nem fenyegeti a testi épségünket, engedelmükkel visszavonulok. A rezonancia felettébb fárasztó jelenség.
– Valóban – bólintott a fődetektív, miközben a kalauz és a fiatal hölgy megindult a szerelvény vége felé. – Bár a szokatlan akkordok mindig adnak egyfajta ritmust az egyébként kiszámítható éjszakának.