XXXIX/1. A lepecsételt bőrmappa — Új arcok a folyosón

A szerelvény egyenletes ritmusban gyorsult fel, mag mögött hagyva Auberoche csöndes peronját. Laurent kalauz zsebkendőjével Megtörölte a homlokát, majd megkönnyebbülten a folyosó ablakának támaszkodott.
– Úgy vélem, Monsieur Vaneau, a mai éjszaka után a hegedű szót egy életre törlöm a szókincsemből – jegyezte meg fáradt mosollyal.
– Kár lenne, Laurent – felelte Vaneau, miközben gondosan visszaúsztatta ezüst zsebóráját a mellényzsebébe. – A zene köztudottan nemesíti a lelket. Bár elismerem, a műszerolaj és a finommechanikai rezonátor ritkán képezi a klasszikus szimfóniák részét.
Ekkor a folyosó végén álló új utas, aki szürke köpenyében görcsösen szorította magához a lepecsételt bőrmappát, gyanakvóan feléjük pillantott. Amikor Laurent óvatosan lépett volna egyet felé, a férfi riadtan visszahőkölt.
– Ne nyúljon hozzám! – sziszegte szaggatottan a férfi. – Ez magántulajdon! Semmi köze hozzá a vasútnak!
– Természetesen – bicentett Vaneau szinte angyali nyugalommal. – Csupán azt jegyezném meg, hogy a mappa alsó csatja meglazult. Ha pedig a pecsét viaszmaradványai a szőnyegre hullanak, a kalauz úr kénytelen lesz kefét ragadni.
A férfi riadtan a csathoz kapott, s arcán mély zavar futott át.
– Maga... maga honnan tudja, mi van a mappában? – dadogta, majd gyors léptekkel bevágódott a legközelebbi fülkébe.
Laurent elképedve fordult a detektívhez.
– Ön már megint látott valamit, amit én nem, Monsieur Vaneau?
– Egyelőre csak azt, Laurent – felelte Vaneau száraz eleganciával –, hogy a következő állomásig bizonyára nem fogunk unatkozni.