XXXVIII/3. A rezonáló hegedűtok — Olajszagú akkordok

– Igen kényelmetlen óramű? – hűlt el a fiatal hölgy, miközben ujjaival görcsösen szorította a nehéz bőr pántokat. – Uram, Ön alaptalanul rágalmaz egy finom mechanikájú... akarom mondani, egy klasszikus mesterhangszert!
– A mesterhangszerek ritkán igénylik a műszerolajat, kisasszony – jegyezte meg Monsieur Vaneau, majd közelebb lépve finoman végighúzta a mutatóujját a tok sárgaréz pántján. – A fém alkatrészek azonban felettébb igénylik. Különösen, ha a pergamen mögé rejtett szerkezet túlságosan feszül.
Laurent kalauz kinyitotta a száját, de pillanatokig egyetlen hang sem jött ki a torkán. A sötét köpenyes utas ekkor lépett ki a szomszédos fülkéből, bosszúsan igazgatva a gallérját.
– Mi ez a csődület? Nem lehet békésen pihenni a zakatolásban?
– Csupán egy rendhagyó akusztikai előadás előkészületei, uram – fordult felé Vaneau zavarba ejtő derűvel. – A hölgy éppen megmutatja nekünk, hogyan lehet egy pergamenből és nehéz sárgaréz alkatrészekből álló szerkezetet hegedűnek álcázni.
– Szerkezet? – sápadt el a kalauz. – Ugye nem veszélyes, Monsieur Vaneau?
– A legkevésbé sem, Laurent – válaszolta a nyugalmazott detektív higgadtan. – Bár a hangja kétségkívül felettébb hamis lenne egy valódi koncertteremben.