XXXVIII/1. Új rejtély a hálókocsin — Súlyos akkordok az éjszakában

Az Intercontinental Express egyenletes ritmusban hagyta maga mögött Saint-Mireux párás lámpafényeit, mélyebbre fúrva magát a csillagtalan éjszakába. Laurent kalauz megkönnyebbülten törölgette meg a homlokát, s elismerő pillantással fordult az ősz hajú úriember felé.
– Bámulatos volt, Monsieur Vaneau! Azt hittem, az a túlméretezett rézkulcs csupán egy különc utas ártalmatlan szeszélye. Maga viszont azonnal átlátta a titkos távíró szerkezetét.
– A szeszély ritkán nyom ennyit a latban, kedves Laurent – jegyezte meg higgadtan Émile Vaneau, miközben visszaigazította mellényét. – A bűnözők hajlamosak túlkompenzálni a bélésbe rejtett mechanika súlyát. A fizika pedig nem ismeri a jómodort.
A beszélgetést egy tompa, meglepően nehéz puffanás szakította félbe. A folyosó felől érkező fiatal hölgy megcsúszott a szőnyeg szélén, s a karjában tartott, fekete bélésű hegedűtok szinte leszakította a vállát. A tok a padlóra koccant, s a megszokott fás rezonancia helyett meglepően tompa, fémes csörrenés visszhangzott végig a fülkesoron.
– Ó, elnézést! – pironkodott a fiatal hölgy, és pánikszerű hirtelenséggel kapta fel a tokot, mintha az tiszta ólomból öntött hangszer lett volna. – Rendkívül törékeny a... gordonkám. Atyám öröksége.
Laurent meglepetten felvonta a szemöldökét.
– Gordonka? De hát ez egy hegedűtok, kisasszony!
– Éppen ez az – vágott közbe a hölgy zavartan, majd sietős léptekkel a legközelebbi szabad fülke felé indult. – Különleges, kicsinyített modell. Ritka mestermunka.
Monsieur Vaneau egyetlen megértő, hűvös mosollyal kísérte a távozó alakot, miközben a lány ujjai fehéredésig szorították a tok bőrfülét.
– A zenei ritmusok világa tele van meglepetésekkel, Laurent. Különösen, ha a szimfóniát nem fafúvós, hanem nehéz óramű kíséri.