XXXVII/3. A túlméretezett kulcs — Hűvös megfigyelések

Monsieur Vaneau komótos léptekkel odasétált, és könnyed mozdulattal felvette a nehéz sárgaréz kulcsot a szőnyegről. A tárgynak tekintélyes súlya volt, sárgás fémje hűvösen csillant meg a folyosói lámpa gyenge fényében.
– Azt hiszem, ez a magáé, uram – mondta a fődetektív, s a szürke köpenyes utas felé nyújtotta a tárgyat. – Bár meg kell vallanom, ha ezzel a hatos fülke zárját próbálja működtetni, a legközelebbi állomáson asztalost kell hívatnunk.
A szürke köpenyes férfi idegesen megszorította a kabátja szélét, szemei riadtan ugráltak a kalauz és Vaneau között.
– Csak… csak egy személyes tárgy – dadogta a férfi, miközben sietősen elvette a kulcsot. – Egy régi családi szerkezethez tartozik. Mindig magamnál hordom.
– Rendkívül figyelemreméltó – jegyezte meg Vaneau szárazon. – A legtöbb utas fényképet vagy nyakláncot hord magánál emlékbe, nem pedig egy félkilós sárgaréz alkatrészt.
Laurent kalauz óvatosan Vaneau mellé lépett, és halk, megtorpant hangon kérdezte:
– Segíthetek esetleg a csomagjaival, uram? Hátha a táskája is hasonlóan súlyos emlékeket rejt?
– Köszönöm, semmit! – vágta rá sietősen a szürke köpenyes, majd visszahúzódott, és az ajtó csattanva zárult be mögötte.
– Látja, Laurent? – fordult a kalauzhoz Vaneau. – A titkoknak megvan az a jó tulajdonságuk, hogy előbb-utóbb elhagyják a zsebünket.