XXXVI/2. A kattogó táska nyomában — Halk feszültség

A négyes fülke előterében a csukott ajtó mögül még mindig kimérten szűrődött ki a fémes kattogás. Laurent kalauz idegesen igazította meg az egyenruhájának gombjait, miközben közelebb lépett a fődetektívhez.
– Monsieur Vaneau, ön szerint nem kéne értesítenünk a következő állomás csendőrségét? Ez a tónus… szinte fenyegető.
– A hangok ritkán fenyegetnek, Laurent, legfeljebb a hallgatóságuk képzelőereje túlságosan élénk – válaszolta Vaneau higgadtan, miközben kényelmesen megállott a folyosó faburkolata mellett. – A félelem ráadásul rossz tanácsadó, különösen, ha egy olyan egyszerű dologról van szó, amely csupán túl gyorsan igyekszik elvégezni a dolgát.
A szomszédos fülke ajtaja halkan résnyire nyílt, s a sötét köpenyes utas feszült tekintete villant meg a homályban.
– Nem lehetne végre elhallgattatni azt a pokoli ketyegést? – sziszegte idegesen. – Így képtelenség pihenni!
– A pihenéshez belső nyugalom szükséges, nem csend, uram – fordult felé Vaneau egy udvarias mosollyal. – De biztosíthatom, a szomszédja táskája nem a mi álmunkat hivatott elrabolni. Csupán egy akusztikai műszer, amelyet tulajdonosa feleslegesen rejtett pergamen mögé.
– Műszer? – hűlt el Laurent.
– Valóban – felelte Vaneau. – A kérdés már csak az, mit akart megmérni vele az éjszaka közepén.