XXXV/8. A pergamenborítás titka — A rezonancia végkifejlete

A folyosón rekedt feszültség megenyhült, ahogy a kalauz felsegítette a nehéz pergamenbe tekert csomagot. Monsieur Vaneau halk, kimért léptekkel kísérte őket a 4-es fülke előterébe, ahol az összegyűlt utasok kíváncsian méregették a sötét köpenyes alakot.
– Mindenki azt hitte, hogy egy veszélyes akusztikai szerkezet lapul a burkolat alatt – kezdte Vaneau, miközben tekintetével kényelmesen átfogta a társaságot. – A félrevezetés szándékos volt: a rézkarikák fojtott csengése csupán figyelemelterelésül szolgált. Az úr nem a frekvenciákat mérte, hanem az Intercontinental Express egyedi rezgéseit igyekezett kihasználni egy szabotázsra szánt kronométer beszabályozásához.
A sötét köpenyes utas sápadtan húzta össze magán a gallérját, de mielőtt a fődetektív kiejthette volna a cinkos nevét...
...a vonat hirtelen akkorát fékezett, hogy a hálókocsi lámpái megremegtek, s a folyosó széli kisasztalon csörrenve koccantak a kristálypoharak. A szerelvény csikorgó kerekekkel lassan begördült Saint-Mireux éjszakai lámpafényben úszó állomására.
Az ajtók szisszenve kinyíltak, és a peronról két egyenruhás rendőr lépett a kocsiba. A vezetőjük határozottan a köpenyes férfi felé lépett:
– Letartóztatom Önt a törvény nevében, a vasúti kronométerek szabotázsa és hamisítása miatt!
– ...és pontosan ez az a pont, ahol a fizika és az igazságszolgáltatás találkozik – fejezte be Vaneau mosolyogva a félbeszakadt gondolatot.
Miután a gyanúsítottat elvezették, a csöndes peronról egy új utas lépett a folyosóra. Hóna alatt egy különösen nehéz, csattal lezárt fekete táskát cipelt, amelyből apró, ritmikus kattogás szűrődött ki. Vaneau egyetlen hűvös pillantást vetett az érkezőre. Az ajtók csattantak, s az Intercontinental Express lassú zakatolással gurult tovább a sötét éjszakába.