XXXV/3. A pergamenborítás titka — A sárgaréz csengése

– Sárgaréz illat? – háborodott fel a sötét köpenyes utas, miközben a pergamenbe tekert csomagot még szorosabban a mellkasához préselte. – Ön nyilvánvalóan téved! Ez a papiroso anyaga, semmi más. Csupán egy régi, nehéz kötet!
– Természetesen – bólintott Monsieur Vaneau megértően, majd halk léptekkel közelebb lépett. – A középkori kódexek köztudottan hajlamosak a fémes rezonanciára, különösen, ha a vasúti sín zökkenőit próbálják lekövetni.
Laurent kalauz óvatosan megköszörülte a torkát, és fél szemmel a folyosó homályos lámpájára pillantott.
– És a koccanás, uram? Mintha két sárgaréz lap érintkezett volna halkan...
– A betűk, kedves Laurent, csupán a betűk – felelte Vaneau száraz, derűs nyugalommal. – A nehéz gondolatok néha egymásnak csapódnak a sötétben, ha túlságosan sietősen szállítják őket.
A sötét köpenyes utas arca elfehéredett. Megrázta a fejét, de a pergamen alól újabb tompa, ritmikus kattanás szűrődött ki, mintha egy finoman megmunkált rugó feszült volna újjá.
– Ha a kódexe ilyen lelkesen kommentálja az utazást – folytatta Vaneau elgondolkodva –, meglehet, hogy a következő állomásig még néhány meglepő fejezet tárul elénk. Bár a pergamen, úgy tűnik, alig bírja tartani a súlyos igazságokat.
– Nem tartozom önöknek magyarázattal! – sziszegte a férfi, és hátrált egy lépést a fülkeajtó felé.